Még mindig az egyperceseim...

Történik a közelmúltban. Inkább múltban, mint közel.

Isz1 (alias Kari): Mit válaszolnál, ha megkérdezném, hogy érdemes-e egy Tico-t vásárolnom?

Isz2: Kari, én azt hittem, hogy te egy komoly ember vagy.

Helytelen mondatok a papíron. Csalódtam benned.

Egy édes, mesterkélt parfüm szaga. Minek is kellene lennie? Már nem olyan, amilyen volt. Rájöttem valamire. Az illatok váltogatása biztosíték arra, hogy az emlékek szétválasztódnak, élénkebbek maradnak. Bár ki tudja. Nem is kell ezt érteni.

Ma érdekes emlékre bukkantam. Tulajdonképpen semmi különös. Csak egy másik légkör. Nem, ne legyünk profánok, egy másik életköz, vagy hogyan is nevezik azt, mikor valami, talán gyökeresen megváltozik. Bár ez sem igaz. Én nem változtam. Legalábbis nem annyira, amennyire hiszem. Tehát más volt, akkor. Már akkor tudtam, hogy az. Hogy valaminek a végét jelenti. Ezen nem kellett sokat töprengeni, hogy az ember ráeszméljen az elkövetkezendő változásra. De ez is túl van tárgyalva. Nem is helyes a megfogalmazás, de igyekezzünk magunkat kitépni a zsákutcából.

Tehát más volt akkor. És nekem nagyon nehéz ezen átrágnom magam. Illetve, ezt teszem, de érzem, erőltetve. No, de tulajdonképpen csak annyit szerettem volna. Az illat jutattott eszembe mindent. Meg édesapám néha mesél. Röviden, de érzem, hogy amit mond, neki némiképp meghatározó volt. Régi szerelmei, vagy legalábbis annak vélt alakok. Érdekes. Mesél, s igyekszem elképzelni, de ami elém tárul, rendkívül furcsa. Vagy nem is. Talán félni kezdek. Igen, megint, mindig.

Mert én mit mesélek majd a gyerekemnek? Egyáltalán lesz kinek? De ez már túlságosan érzelgős, rossz ízlésre vall.

Hogyan is nevezik? Az az érzés. Tudják.

Nézte. A képernyőn kirajzolódó novellás kötet. Csupán egy ígéret. Vagyis, értik. Tulajdonképpen nem is tudta, hogy mit tartalmaz. De olyan jó volt. A teljesség. A lehetőség, hogy az, valamikor az övé lehet. De mikor? Most. Most kellett. Lehet, holnapra elszáll a sóvárgás. Sóvárgás? Nem. Bár lehet. Úgy szerette volna. Csak most egyszer, igazán.

És föltette a kívánságlistára. Ott majd beteljesül, igazán.

Mindig van ilyen. S talán nem is olyan rossz dolog. De félni valamitől nem a legjobb.

Szeretnék valamit. Sokan nem értik. És én nem is értem őket.

Hogy lehet egyszerűen létezni? Egyszerűen létezni. Az milyen lehet?

Talán nem is olyan rossz dolog. De a semmitevés sem a legjobb.

Vagyis, pontosabban a könnyű tudatlanság, a csupasz konkrétumok észlelése.

De, lehet, hogy csak ez kell. A többi csak bonyolítás. A semminek.

A bátorság majd eljön a temetésemre. Igen, no.

Helyes meglátások, vagy naiv realizmus?

A kérdést, természetesen, nem tudom eldönteni, mert én kellene, szubjektivitás, mindenki magából indul ki (kiből másból, hagyjuk már ezt).

De legalább föltesszük a kérdést, az is valami.

Sokat gondolkodom, sok dolgon, fölöslegesen, természetesen.

Az eredménye mindennek a párosrím mélységes megvetése megfontolástól mentesen.

Ennek sok értelme nincs, dehát nem is azért van.

Csakhát kezdeni akartam valamivel.

Ez nem sikerült a legjobban.

Továbbá félő, hogy nem született végleges megoldás a gépezettel kapcsolatosan.

Dehát, ez már csak ilyen. És az amoroso tényleg üres.

Minden ember megkísérli az élet, a jövő előrevetítését, úgy, hogy értelmezi a világot, fogalmi keretet épít ki, olyan egymáshoz kapcsolódó „szemüvegeket”, amelyeken keresztül nézheti a világot. Ennek következtében két ember teljesen eltérő módon reagálhat „ugyanabban” a helyzetben, ugyanis valójában nincsenek ugyanabban a helyzetben.