Még mindig az egyperceseim...

Dolgok, mindenféléről, de leginkább rólam.

Divergensek és pályaorientáció

image

Nos, ez kétségkívül egy nem kidolgozott ötlet, de véleményem szerint, bár lehet, hogy ennyire nem gondolt bele - vagy éppenséggel igen - az írónő, Veronica Roth, könyve, az első, a Divergent, tulajdonképpen értelmezhető, mint a mostanság egyre inkább és növekvőben levő kompetencia felmérések, interjúk egy adott munkahely betöltésekor, pályaorientáció kibontása, és nem ok nélkül való végsőkig való kifeszítése.

Kissé hosszúra sikeredett a bekezdés, de lényeg, napjainkban, és ez a tendencia már a kevésbé nagy presztízsű munkakörök esetében is kimutatható, bármifélét szeretni dolgozni az ember lánya, fia, sorozatos CV beküldés, interjúk, képesség-felmérésen kell részt vennie, hogy megállapíthassák: á-á, ön sajnos nem, de köszönjük a jelenlétet. Érdemes-e ekkora hűhót csapni a semmiért? Valljuk be, néhány esetben azért ez szükségtelen, bár meglehet, tévedek. Természetesen hasznos megállapítani különböző valid és megbízható eszközökkel - trust me, I am a psychologist - hogy ki a ténylegesen, elnézést, feltételezhetően alkalmas személy ilyen-olyan feladat betöltésére, sőt, a meritokrácia ezt diktálná.

Csakhogy, ennek vannak egyértelműen hátulütői is. Túlságosan mérni akarunk mindent. Mindent. Ismétlem, csak rajta, mérjünk, de ne essük az intelligencia-hányados csapdájába. Annak végét ismerjük, bár, ahogy elnézem, sokunknak ez a rész kiesett, és kelletlenül visszaesünk kezdeti hibáinkba. Nem lehet, egyszerűen képtelenség minden egyes elemünket feltárni. És ez nem is baj. Szerencsére, jelenleg még nem ennyire elvetemült a helyzet, felismerjük, hogy azért no, igen, mérek, de azért ehhez még sok más kis dolgocska hozzájárul.

Lehet ellentmondásnak tűnik, de nem lenne első alkalom, hogy ciklikusan ismétlődnek a szalasztások, a “helyes, kimért” út felismerése terén. És, ha ténylegesen ez bekövetkezik, úton-útfélen újból egyféle IQ-mérési lázba esünk, csakhogy most már a személyiség elemeire összpontosítva, így megtörténhet a Divergent disztópia.

No, elismerem, nem a legjobban kivitelezett a sztori egyes eleme - legalábbis az első könyv alapján, de koncepció szintjén talán mégis megállja a helyét. Figyeljük csak meg, ha most egy szakember kimondja ránk, vagy egyszerűen valamilyen női magazin hasábjain megjelenő teszt eredménye kiált ki minket például kreatívnak, kommunikatívnak, jó érzelmi intelligenciával rendelkezőnek (viszonylagos, ÉS csak egyet egyszerre), ez a címke megmarad bennünk, s ezek után annak megfelelően viselkedhetünk. Egy bizonyos ideig. Aztán lehet, elfelejtjük. Viszont, ha ezt egy munkahelyre való jelentkezés során mondják ki, és meg is kapjuk a munkát, és az adott doméniumon belül dolgozunk mint például kapcsolattartó - bármit is jelentsen az, ez most csak merő spekuláció, az adott címke nagy valószínűséggel ránk ég. És ez kiegészülhet, és itt jön a negatív konnotáció - azzal, hogy oh, én csak beszélni tudok az emberekkel, sajnos másban nem vagyok a legjobb, ígyhát nem is próbálkozom. 

És onnan már csak pár (jó, legyen 100) lépés a klikkesedés (- faction, haha).

(Source: welivefilm.com)

Ez nagyon kedves.
Nem mintha nem lenne más gondolatom, sok más fontosabb dologgal kapcsolatban, csak azokat nehéz és megerőltető leírni. Ez viszont megnyugtat.

Ez nagyon kedves.

Nem mintha nem lenne más gondolatom, sok más fontosabb dologgal kapcsolatban, csak azokat nehéz és megerőltető leírni. Ez viszont megnyugtat.

(Source: itsnotheritsme.com)

Ez kihagyhatatlan, köszönöm neki, tudja, ki ő.

Ez kihagyhatatlan, köszönöm neki, tudja, ki ő.

Majd, ha megnövök.

Majd, ha megnövök.

Nem szokásom filmekről írni, viszont ez egy érdekes darab. Mivel nem egyedül néztem, néha elkapott minket a röhögőgörcs, mert egyszerűen a főszereplőnek annyira, de annyira nincs szerencséje, hogy az már vicces. Ha jobban meggondolom, talán így van ez a “valóságban” is, egyszerűen vannak olyan napok, akár hetek, mikor semmi sem jön össze. Ezzel sokat nem árultam el, de a tény, hogy szegény bácsinak sok minden kiesik a kezéből, nekiütődik egy oszlopnak, a hal, amit sikerül kifognia egy cápa áldozata lesz, nos, így tudom magam elképzelni hajótöröttként - kivéve, hogy még úszni sem tudok. És egyébként, talán a román Jónás is ilyen lehet megfilmesítve. De ő amúgy sem titkolja élete abszurditását.

Nem szokásom filmekről írni, viszont ez egy érdekes darab. Mivel nem egyedül néztem, néha elkapott minket a röhögőgörcs, mert egyszerűen a főszereplőnek annyira, de annyira nincs szerencséje, hogy az már vicces. Ha jobban meggondolom, talán így van ez a “valóságban” is, egyszerűen vannak olyan napok, akár hetek, mikor semmi sem jön össze. Ezzel sokat nem árultam el, de a tény, hogy szegény bácsinak sok minden kiesik a kezéből, nekiütődik egy oszlopnak, a hal, amit sikerül kifognia egy cápa áldozata lesz, nos, így tudom magam elképzelni hajótöröttként - kivéve, hogy még úszni sem tudok. És egyébként, talán a román Jónás is ilyen lehet megfilmesítve. De ő amúgy sem titkolja élete abszurditását.

sosuperawesome:

Fine Art Collection by PurpleFishBowl

Shop!

Túl sok kép, de ez!

Most of the young men developed over the past twenty years—or, properly, created by the marketplace—have been buffoons, including Jim Carrey, Ben Stiller, Adam Sandler, Will Smith, and now Seth Rogen. And many more. When we lose a dramatic actor like Heath Ledger, he’s not likely to be replaced. And the same is true for a man in his forties like Hoffman. His death leaves an enormous hole that big-studio Hollywood has no commercial reason to fill. It will take the independent cinema years to find his equal.

The New Yorker  (via kateoplis)

Na igen, egyetértek, csupán az a gond, hogy a “dramatic” színészek általában dramatic véget érnek. És, talán ezért is nehéz őket helyettesíteni. Talán, el kellene fogadni azt, hogy a nagy alakítások nem nyomtalanok egy színész, egy személy életében. Valamit valamiért, azt hiszem.

Természetesen ez mind nem teljesen igaz, nem minden ilyen színész hal meg túladagolásban, és nem minden színész alakításai miatt hal meg túladagolásban. Ó, értik.

(Source: newyorker.com)

You know when sometimes you meet someone so beautiful and then you actually talk to them and five minutes later they’re as dull as a brick? Then there’s other people, when you meet them you think, “Not bad. They’re okay.” And then you get to know them and… and their face just sort of becomes them. Like their personality’s written all over it. And they just turn into something so beautiful.

Amy (Amelia) Pond 

(Source: quotabl.es)

No, ezt is megpróbáltuk.

No, ezt is megpróbáltuk.

(Source: recitethis.com)